Sziasztok! :) 

  

    Két dolgot szeretnék veletek közölni. :) Az első, hogy sok gondolkozás után, de legvégül azt a döntést hoztam a blogot abba hagyom. Valamiért már nem tud ugyan annyira lekötni, mint mikor az egészet elkezdtem, meg természetesen van már vagy 1 millió ilyesmi, hasonló blog. Szeretnék elnézést kérni azoktól, akik olvasták a kis történetemet és várták az új részeket. Igaz, abba hagyom a blog írását, de attól az oldalt nem zárom be, tehát még az is lehet hogy a történetet folytatom majd egyszer! ÉS szeretném megköszönni azoknak, akik olvasták e blogot és írtak kommentárokat! :) :) 

   Nos a második dolog, az, hogy mivel az írás sokat jelent nekem, egy ideje dolgozok egy új blogon, ami már régóta "piszkálja" a fantáziámat. Az egész teljesen más lesz, nem lesznek benne sztárok, semmi kitalált személyiségek, karakterek. Most még nem akarok semmit se "lelőni", tehát csak annyit mondhatok hogy valóban teljesen más lesz... :) Rengeteget készülök, talán azóta amióta Daisy történetét elkezdtem úgymond hanyagolni. Csak remélni tudom, hogy velem tartatok. 

 

  Kommentárba várom a véleményeket és NAGYON remélem hogy az új történetem elnyeri a tetszéseteket! ;) :) xx       ui: A blog kinézetén és elrendezésén még dolgozom, de nemsokára kirakom majd az oldalra a blog címét és a hozzá tartozó előzetest! :) )

31. rész

     Itt van az új rész, elhoztam. Remélem, hogy tetszeni fog és kérlek, kommentáljatok, hogy tudjam tetszett-e. Puszilok mindenkit és jó olvasást! :) Xx

  Mindent tökéletesnek éreztem. A táncolással további sikereket érek el, van egy tökéletes családom és egy rendkívül jó barátnőm. Az unokatesóm, Emily beköltözött hozzánk, Danielle szobája melletti kis kuckóba. Nagy nehézség volt kereszt apuékat rábeszélni, de a sok győzködés megtette a hatását.  Nem akart visszamenni Emily abba az iskolába, ahol minden nap találkozhat Robbal és társaival és ezt Johnny-ék is megértették, így segítettek teljes mértékben segítettek iskolát váltani, amely vagy kétutcányira van tőlünk. Ennek kifejezetten örültem, hiszen így nem fogok állandóan aggódni, hogy esetleg eltévedne, vagy nem találna haza.   

  A táncolás rögtön szilveszter után két nappal elkezdődött. Sokkal nehezebbek és keményebbek voltak a próbák, amit egy csöppet sem bántam, ugyanis már nagyon régóta nem táncoltam. Az egész csoport két részre osztódott: azokra, akik mennek az X-factoros turnéra és azokra, akik nem vesznek részt benne. Sajnos én az utóbbiba tartoztam, mert nem akartam magára hagyni Emily-t. Igaz, nagy lehetőség lett volna számomra, de nem éreztem magam teljesen felkészültnek, így Danielle és a többiek nélkülem mentek el. Elképesztően furcsa volt a ház Danielle hülyeségei és kacagása nélkül. Nagyon hiányzott, de ketten Emilyvel átvészeltük ezt az időt is.

  És persze a tökéletességet egy fiú tette egésszé. Egy fiút, akit már egyszer elvesztettem és visszakaptam. Egy fiú, akit mindennél jobban szeretek, és aki szörnyen hiányzik. Már több mint 3 hónapja nem láttam. A többiekkel (Liam, Niall, Zayn, Louis) egyik országból repülnek a másikba, egyre távolabb tőlem.  Paul természetesen ad nekik pihenőt, de azok általában csak pár napok, így nem érné meg haza jönnie arra a kis időre. Az egész turné februárban kezdődött, de még akkor tudtam találkozni Harryvel, ugyanis még akkor London közelében voltak.  Az turné előtt minden időnket próbáltuk együtt tölteni, de most mintha az nem létezett volna. És most akartam őt látni. Átölelni, megcsókolni és egyszerűen csak elveszni a zöld szemeibe. Telefonon minden nap beszélünk, bár vannak kivételes alkalmak, amikor nincs ideje felhívni. A lányoknak nem mutatom ki az érzéseimet, hogy mennyire hiányzik nekem Harry. Valamennyire félelem érzetem is van, ha belegondolok, hogy Harry mennyi fiatal, szép és csinos lánnyal van körülvéve, akik jobbak tőlem… Tudom, hogy nem csalna meg, de félek, hogy esetleg talál egy tőlem sokkal jobbat.

   Valóban fogalmam sincsen, hogy hogyan ment el ilyen gyorsan a tél és a tavasz. Mintha csak egy film lett volna, amit néztem.

   -Emily, az isten szerelmére, kellj már fel! – ordítottam Emilynek, miközben a hajamat fogtam fel a fürdőszobába. Egy halk puffanás ékezett a szobájából, léptek zaja és az ajtaja nyikorgása, ahogy kinyitja azt. Kimentem a folyósóra, ahol a kócos hajú és álmos fejű Emily-t láttam meg. – Jó reggelt!

    -Muszáj ma mennem suliba? – kérdezte.

    -Igen, Emily. Muszáj menned suliba. Ez az utolsó napod, ezt már kézen állva kibírod. – mosolyogtam rá.

    -De…

    -Nem, semmi de. Mész és kész!

    -Rosszabb vagy, mint anya. – morgott, miközben elhaladt mellettem és becsapta a fürdő ajtót.

   Nyújtózkodva mentem vissza a szobámba, ahol még 10 perccel ezelőtt mélyeket álmodtam. Beléptem a sötétségbe, majd rögtön az ablakhoz léptem elhúzni a függönyöm. Igazi nyári idő volt. A nap sugarai szinte vakítottak, egy felhő sem volt az égen, ami Londonba csak egyet jelent: „Irány a szabad! „ Gyorsan beágyaztam, majd felvettem egy koptatott farmerhatású egybe részes ruhát.

 A telefonom a kezembe vettem, aztán kimentem a konyhába. Egy cetli várt a hűtőn, amit minden bizonnyal Danielle írt:

     

    Elmentem bevásárolni. Nem tudom, hogy mennyire tudok sietni, de próbálok. Puszillak és szeretlek titeket XoXo

  Tehát ma egyedül leszek itthon. Teljesen egyedül, én és a gondolataim. Remek. Kivettem a hűtőből a sajtot, a vajat és a sonkát, majd elkezdtem neki látni Emily kajájának a készítésében. Pár perc múlva már szendvics hegyek álltak az asztalon és már csak innivalót kellett töltenem neki.

    -Jó reggelt! – jut a hátam mögül a hang. Tekintetem találkozott drága unokatesómmal, majd mindketten adtunk egymásnak egy képzeletbeli puszit. – Dani? – nézett körül.

    -Elment bevásárolni. Apropó Em, nem tudod, hogy mi a baja? – ültem le az egyik székre, miután sikerült beleszerencsétlenkednek az almalevet a flakonjába. – Állandóan kerül, sosincs itthon, amikor én és mindig csak óvatosan beszélget velem. Tudtommal nem lesz egy születésnap se névnap se, ami miatt szervezhetne valamit. Csak akkor szokott ilyen lenni.

    -Én nem tudok semmiről sem. – mondta Emily, miközben éppen kakaót csinált magának. Felém mutatta a poharát, miközben kavargatta azt. : - Kérsz?

    -Nem. Kávét akartam csinálni magamnak, de nincsen energiám. Ma mikor végzel?

    -Délben. Még utána lesz valami megbeszélés vagy micsoda, amin az igazgató valamit mondani fog nekünk, de azután már jövök is. Hu, el sem akarom hinni, hogy nyári szünet van. Olyan hamar elment az idő.

    -Tudod… jó emberekkel szalad az idő. – kacsintottam rá.

    -Az biztos. – mosolygott. – Tényleg, mit tervezel mára?

    -Passz. Ma elmarad a próba, mert Sarah gyereke korházba került.

    -Ugye semmi komoly? – kérdezte megijedve.

    -Csak megfázott. – mosolyogtam. – Nem ment le a láza szegény kislánynak ezért mikor bevitte őt, bent is tartották. Amúgy meg visszatérve a kérdésedhez, ma szerintem csak bent fogok ülni, mivel kint szörnyű meleg lehet.  

     -Szóval… Te itthon fogsz punnyadni és semmit sem csinálni, miközben élvezhetnéd a nyár csodálatos melegét. Bolond vagy. – rázta a fejét.

     -Nem, csak szimplán nem szeretem a nyarat. – kacsintottam.

     -Pedig szerethetnéd.

     -Mikor is szerettem én a nyarat? – néztem rá felhúzott szemöldökkel.

     -Nem értelek. Nyáron minden sokkal jobb. Melegebb van, és nem esik annyit az eső. A bőrünk barnább lesz, a hajunk kivilágosodik, vannak helyes pasik és jönnek a hosszú, partikkal teli éjszakák… - álmodozott.

      -Nem, nyáron olyan meleg van, hogy az ember szinte azonnal rosszul lesz, ha több ideig van kint a napon. Nem kapsz rendesen levegőt. A hajadat nem tudod kiengedve hordani, ugyanis az szinte azonnal be is izzad. Előjönnek a szúnyogok és a többi undorító bogár. Helyes pasik és jó bulik pedig ugyanúgy más évszakokba is vannak.

     -Illúzióromboló vagy, Daisy! – nézett rám csúnyán.

     -Csak az igazat mondom. – rántottam meg a vállam. –Miért kérdezted?  Mit akarsz ma csinálni?

     -Honnan veszed, hogy szeretnék valamit?

     -Tudod, ismerlek már eléggé régóta. – mosolyodtam el. – Én hallottam elsőnek, mikor a kroasszont elkezdted francia akcentussal kiejteni. Sose fogom elfelejteni. – nevettem.

     -Az még mindig megmaradt. – nézett rám komolyan.

     -Ne! – kezdtem el nevetni. – Mondd már ki!

     -Nem fogom megadni azt az örömöt neked! – nyújtotta ki a nyelvét. – Amúgy el akartam menni, vásárolni. Anya a múltkor adott pénzt, hogy vegyek magamnak valami új ruhát. Múltkor kinéztem a sulinál egy viszonylag igényes turkálót. Eljöhetnél velem, több szem többet lát!

     -Elmegyek veled és Danielle is szerintem! – mosolyogtam.

     -Jaj, de jó. Sietek haza. És ó, nem gáz így? – mutatott végig magán. Nagyon csinos volt most is, mint mindig. Egy kantáros szoknyát vett fel magára, ami alatt egy halvány rózsaszín, csaknem fehér póló volt tele virágmintával. A haját kiengedve, hullámosan hagyta, a fehér tornacipője jól passzolt az egész összeállításhoz.  

   

     -Csinos vagy! – bólogattam elismerően. – Te mindig az vagy.

     -Bolond. – mosolygott.

    Még megvártam, amíg elpakolt mindent az asztalról, majd kikísértem őt az ajtóig.

     -Légy jó! – adtam egy puszit az arcára.

     -Ha nem ismernélek, kajakra azt hinném, hogy az anyám vagy.

     -Kapd be! – néztem rá vigyorogva.

     -Na jó, ő nem szokta ezt mondani SOHA! – nevetett, majd még intett egyet és elindult.     

   Bezártam az ajtót kulccsal, majd visszamentem a konyhához megcsinálni a kávémat. Örültem, hogy Danielle már lefőzte, így csak ízesítenem kellet és már fogyaszthattam is. A bögrémmel és a telefonommal együtt mentem a nappaliba leülni az egyik fotelre. Leraktam a bögrét a kis dohányzó asztalra, majd csatlakoztattam wifire a telefonom. Hamar csatlakozott, majd szinte azonnal felnéztem twittere, hátha megtudok valami új hírt a fiúkról. Liam, Niall és Louis twittelt Párizsról, hogy mennyire fantasztikusak voltak, de Zayn és Harry mintha felszívódott volna. Megnéztem barátom adatlapját, de semmi új twittet, történést nem láttam. Érdekesen húztam fel a szemöldököm. Máskor mindig a twitteren lóg és állandóan posztol mindenről.

   Miután kezdtem unni a twitter bámulását leraktam a telefonom magam mellé és bekapcsoltam a tévét. Végig kapcsolgattam az összes csatornát, majd ezt megismételtem mikor semmi értelmeset sem találtam. A legvégén az Animal Planet mellett döntöttem, ahol a kedvenc állatomról, a pandáról volt egy kisfilm. Érdeklődve néztem, mikor valaki kopogott az ajtón.

   Fáradtan álltam fel és mentem kinyitni az ajtót.  Danielle állt az ajtó mögött kezében rengeteg szatyorral. Gyorsan félre álltam az útból, majd bezártam az ajtót és utána siettem a konyhába. A szatyrokat lerakta az asztalra, ő pedig elterült az egyik széken. Csakúgy rajta is egy hasonló szoknya volt, mint rajtam. Göndör haját a feje tetejére fogta össze egy kontyba.  

     -Szörnyen meleg van odakint. – legyezte magát a kezével.

     -Azt elhiszem. Hol voltál vásárolni? – ültem le én is a székre és belekukkantottam a hozzám legközelebb lévő szatyorba. Limonádés üdítő, sör, citromos sör és csoki volt benne.

     -Bementem a spárba meg a kis tescoba.– motyogta.

     -Minek ennyi cucc? – kérdeztem tőle.

     -Sose lehet tudni. Meg ma ünneplünk. Hivatalosan is megkezdődött a nyár. – mosolygott vidáman.

     -Hurrá!

     -Hé, ne vágj már ilyen fancsali képet!

     -Ez az nyár van! – erőltettem magamra egy műmosolyt. – Így jó már?

     -Még van rajta mit csiszolni. – kacsintott. – Mit szólnál, ha te megnéznéd nekem a sült oldalas receptet a neten, miközben én kipakolok ezekből?

     -Megyek főnök. – egyeztem bele. – Kell egy cigi?

    -Lehet, hogy most jól jönne. – szólalt meg.

   Mikor kinyitottam az ajtót és kiléptem a ragyogó napsütésbe még a lélegzetem is elállt. Kánikula volt. Olyan kánikula, amitől kezdtem úgy érezni, nem kapok rendesen levegőt.

    -Ez már túl meleg nekem. – fújtam ki a levegőt, miközben leültünk a hátsó udvaron lévő hintaágyra, amiről rögtön eszembe jutott Harry. Akkor jöttünk ki ide, amikor 2 év után elsőnek találkoztunk egymással.

    -Mondtam én. – vett ki egy cigit a dobozból Danielle. Odaadtam a gyújtót neki, majd miután visszaadta már gyújtottam is meg a sajátomat. Jó érzés volt beleszívni a cigibe, mint ahogy mindig is.

    -Tudsz valamit a fiúkról? – néztem rá.

    -Nem, amióta Liam… - gondolkozott el. – Semmit sem tudok róluk.

    -Danielle, annyira sajnálom.

    -Nem kell. Jobb ez így. Most már mindketten tudunk foglalkozni a karrierünkkel.  Igaz hiányzik, de így jobb lesz.

    -De hát szeretitek egymást. Meglehetne oldani! – mondtam szomorúan.

    -Igen, még szeretjük egymást, de már nem olyan volt. Ez a távolság… Tönkre tesz mindent.

    -Nem biztos, ne mond ezt. Mi Harryvel még mindig együtt vagyunk.

    -Igen, aminek örülök is. – mosolygott. – De nem szoktál azon agyalni, hogy esetleg Harry útközben találhat valaki mást?

    -Dehogynem.

    -Na látod. Lehet, hogy már meg is csalt. Nem tudhatod, hiszen még csak ott sem vagy.

    -Harry nem olyan. – mondtam neki kicsit idegesen. Valóban szoktam ezen gondolkozni, de ahogy Danielle mondta kicsit meglepett.

    -Hidd el minden fiú ugyanolyan. Talál egy jobbat, mint te és már hip hop ott is van az ágyában.

    -De még mindig nem hiszem, hogy Harry képes lenne megcsalni. Elmondaná. – néztem rá.

    -Nem lehetsz ennyire naiv. – rázta a fejét.

    -Te meg nem lehetsz ennyire negatív.

    -Én nem vagyok negatív csak figyelmeztetlek, hogy akármi rossz történhet!

    -Nos, kösz! Tudod, nem elég ezt az egészet lejátszani a fejembe nap, mint nap. – álltam fel mellőle ott hagyva őt egyedül. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belé.  Tudtam, hogy igaza van, de ezt kedvesebben is megmondhatta volna. Bementem a házba és sietve a szobámba zárkóztam. Megnéztem az éjjeli szekrényemen lévő karórámon az időt és szomorúan láttam, hogy még sok idő van hátra, hogy Emily haza jöjjön. Pontosan 3 óra. Most valamiért nagyon jól jönne már az a kiruccanás vele.

   Halottam, hogy Danielle zörög a konyhában lévő szatyrokkal, majd halkan lépked a folyosón. Megállt elindult, majd megint visszafordult. Már kezdtem azt hinni, hogy elment, mikor halk és bizonytalan kopogást hallottam. Leültem az ágyamra.

    -Gyere. – szóltam ki. Danielle bizonytalan léptekkel jött oda hozzám és ült le mellém.

    -Nézd nagyon sajnálom, Daisy. Én nem gondoltam komolyan. Biztos vagyok benne, hogy nem csal meg Harry. Csak tudod, én nem bírom ezt. – mondta, majd az utolsó szónál elcsuklott a hangja és elszakadt a fonál, sírni kezdett.

   Arca eltorzult, könnyei végig folytak az arcán.

   -Hiányzik Liam. Kétszer szakítottunk, de most már én nem bírom ezt, D. Nem bírom… - zokogott. – Sajnálom, hogy megbántottalak.

   -Nem bántottál meg, te csak az igazat mondtad. – öleltem át. – Amit sajnos én is tudok.

  Hagytam, hogy kisírja magát, majd pár perc múlva már a szemét törölgette. Utáltam így látni őt. Ő mindig annyira erős. Sosem sír, most pedig tessék.

    -Liam hogy viseli? – kérdeztem.

    -Nem tudom.

    -Már nem beszéltek?

    -De, de csak másról. – mosolyodott el szomorúan.

    -Istenem, csak egyszer jöjjön London közelébe. – ráztam meg a fejem.

    -Még várhatsz addig. De légyszi ne menj el gyúrni. – nevetett. – Nem akarom, hogy nagyon fájjon neki.

    -Én csak erősen tudok ütni. – fogtam meg a remegő kezét. – Na de ne sírj, kérlek szépen! Ma elmegyünk vásárolni! Emily te és én!

    -Ez nagyon jól hangzik, de én inkább itthon maradok ma. Nem szeretnék most inkább semerre se menni.

     -Jó rendben.

     -Nem vagy éhes? – kérdeztem.

     -De, szörnyen éhes vagyok már.

     -Van müzli, az jó lesz?

     -Tökéletes. – mosolyogtam rá.

   Kimentünk a konyhába, mindketten tele ettük magunkat, majd elterültünk a kanapén. Régen ettem ennyi sokat. Mivel nem vagyok a legvéknyabb alkat – nem félre érteni, nem vagyok túlsúlyos – kevesebbet eszek. Harry persze ezért mindig haragszik, mert ő elmondása szerint, így szeret, ahogy vagyok.

  

   ~~  Este fél 7 ~~

     Most Danielle helyét Emily váltotta fel lustálkodás terén. Egész nap nem csináltunk semmit sem még ruhát venni se mentünk. Mondhatni ez egy értéktelen nap volt.

    -Most kajak nem megyünk sehova se? – nézett rám, miközben én a tv-t bámultam.

    -Hova akarsz menni? – kérdeztem.

    -Tudom is én. Mehetnénk például valami szórakozóhelyre. Nekem muszáj valami pörgés. Amióta hazajöttem itt döglessz. Emeld fel a formás feneked, vegyél fel valami csini rucit és induljunk már meg!

    -De olyan jó nem csinálni semmit sem.

    -Tényleg mehetnél Daisy! Rád férne egy kis szórakozás. – mosolygott Danielle, közben pedig leült törökülésbe mellém.

    -És hova akarsz menni? – kérdeztem. – Te még kiskorú vagy, be se engednek sehova.

    -Akkor menjünk el a parkba. Sétálhatnánk.

    -Mi ez a nagy mehetnéked? – nevettem.

    -Unom már, hogy itt dekkolok, miközben mehetnénk a szabadba is.

    -De már hűvös van. – néztem ki az ablakon.

    -Ne keresd a kifogást, Daisy. Van pulcsid és hosszúnadrágod is. – mondta Danielle. 

    -Na jó, ha elmegyek utána békén hagytok?

    -Igen. – mondták teljesen egyszerre.

    -Veletek meg mi van? – néztem rájuk furcsán, majd elindultam a szobámba, hogy átöltözzek valami melegebbe.

    -Hosszút vegyél, mert hideg van! – szólt Danielle.

    Mivel a saját szememmel győződtem meg a hideg időről, ezért egy koptatott világos farmert vettem fel, aminek a két oldalán masnik voltak. Egy egyszerű és bő szürke felsőt vettem fel hozzá, a lábamra pedig egy sarut húztam. Felraktam magamra egy alap sminket: kis spirált és egy nagyon kevés szájfényt. Nem akartam túlzásba esni, hiszen csak sétálni megyünk. Kinéztem az ablakon és valamennyire boldogan vettem észre, hogy még süt a nap, tehát felvettem a napszemüvegemet.

 A hajam kiengedtem, majd kimentem a szobámból és visszamentem a nappaliba, ahol már Emily várt. Érdekes volt, de hasonlóan volt felöltözve, mint én. Bordó, bőrhatású nadrágot viselt, hozzá egy fehér bő felsővel. A megszokott kontaktlencséje helyett most a szemüvegét viselte.

   -Mehetünk? – kérdeztem tőle.

   -Természetesen.

   -Vigyázzatok magatokra! – szólt utánunk Dani.

   -Te is magadra! – elraktam a telefonom és a cigimet a zsebembe, majd felraktam a szemüveget és kiléptem az ajtón. Emily követett.

   Fogalmam sem volt, hogy merre mentünk, csak mentünk.  

   -Mit szólnál, ha megmutatnám a búvóhelyem? – néztem rá. – Senki se ismeri azt a helyet.

   -Mindenféle képpen szeretném látni.  

   -Messze van? – fújtatott vagy négy perc után.

   -Hé, te akartál annyira sétálni, szóval maradj csendben. Amúgy már nemsokára ott vagyunk. – mosolyodtam el.

  Csendben tettük meg az út további részét. Jó érzés volt, ahogy a langyos levegő belefújt a hajamba. Ezt az időjárást el tudnám viselni egész hátralévő életemben. Meglepődve álltam meg a megszokott játszótér előtt. Még sosem láttam ennyire szépnek. A csúszdát, a hintát és a hintalovacskát ellepték a gyönyörű, színes virágok. Minden tele volt virággal. Csodálatos volt. Már nagyon régen nem jártam itt. Mikor legutoljára ide jöttem, Harry miatt volt. Azóta minden rendben van, így nincs szükségem ide kijárni.

   Leültem az egyik padra, majd felnéztem a tátott szájú Emilyre.

    -Ez, ez egyszerűen csodaszép. És az egész olyan kihalt és rémisztő, de mégis meseszép. Mikor találtál rá erre a helyre? – kérdezte, miközben felhúzta a lábát maga elé a padra.

    -Akkor, mikor ideköltöztem. Minden nagyon szokatlan volt, egyedül csak Daniellelt ismertem. Szörnyen hiányoztatok. Elmentem otthonról és akkor találtam ide. Azóta mindig ide jövök, ha bármi problémám van.  Már régen nem voltam itt, de kijelenthettem, hogy ilyen szép még sosem volt ez a játszótér.

    -Valóban szép. Lehet, hogy néha engem is itt fogsz megtalálni. – nevetett fel.

    -Szívesen megosztom velem a bunkeremet. – mosolyodtam el.

    -Igazán nagylelkű vagy! – mosolygott rám.

    -És mi volt ma a suliba? Valami izgi, meghódítottad már a suli leghelyesebb pasiját? – kérdeztem.

    -Nem kell nekem senkise. – nevetett. – Amúgy semmi extra.

    -Egy ilyen széplánynak mi az, hogy nem kell senkise? – lepődtem meg.

    -Már van vala… - kezdett bele, majd elpirult és szörnyen zavarba jött.

    -Hogy tessék? – lepődtem meg.

    -Semmi. Nem mondtam semmit. – nézett maga elé idegesen.

    -De, hallottam. Mondtál valamit.

    -Én pedig nem mondtam semmit sem! – tiltakozott.

    -Oké. És ki az a szerencsés. Ismerem?

    -Most nem fogsz békén hagyni igaz? – nézett rám kétségbeesetten. Bólintottam, majd egy nagyot sóhajtott. – Igen, ismered.

    -Na látod, csak jó a fülem. És ki az?  

   -Zayn. – nyögte ki egy kis idő után, amikor már kezdtem azt hinni, hogy nem fogja elmondani. Meglepődve néztem rá. – Jaj, ne. Ettől féltem. Kérlek, ne nézz így rám.

   -De ti nem legjobb barátok vagytok, Em?  Mióta tart? – kérdeztem kicsit felháborodva, amiért nekem nem mondta el. – Tud még róla valaki?

   -Nem. Csak én és Zayn.  Nem akartuk elmondani. Szilveszterkor kezdődött.

   -Istenem. Miért nem mondtad el. Ennyire nem bízol bennem?

   -Nem, dehogy. Erről szó sincs. Mi csak egyszerűen nem akartuk ezt rögtön elsietni.

   -Na jó. De mégis hogy jöttetek ti össze? És én meg akárki más, miért nem vettük észre?

   -Szóval – kezdett bele. – Szilveszter éjjel, még Rob balhéja előtt megcsókolt és én is visszacsókoltam. Már akkor kicsit másképp éreztem iránta. Azon az éjszaka megint sikerült olyan helyzetbe kerülni, ami miatt megint találkozott a másikéval az ajkunk. Ez az éjszaka után kezdtük érezni, hogy ez nem csak egy baráti viszony, ami köztünk van. Kezdtünk igazán összemelegedni.

    -Ójaj, ugye ti nem?

    -Nem, Daisy. Nem feküdtünk le egymással. – nevetett.

    -Most megnyugodtam. – fújtam ki megkönnyebbülve a levegőt.

    -Tehát, azóta mindig mikor találkoztunk, elvonultunk máshova vagy csak szimplán elmentünk sétálni. Nyílván azért nem vettétek észre, mert már megszoktátok, hogy mi állandóan együtt vagyunk. – mosolygott.

    -Ti aztán nagy betyárok vagytok. – ráztam a fejem mosolyogva. – És szereted őt?

    -Nagyon. – pirult el. – Ő annyira más, mint azt ő mutatja. Nem hittem volna, hogy Rob után tudok bárkit is szeretni, erre tessék. Most nyílván nem örülsz kettőnknek.

    -Nem, én örülök. Csak furcsállom ezt az egészet, Emily. És mi lesz Perrie-vel?

    -Perrie-el már személyesen is találkoztam.

    -Tényleg? – lepődtem meg.

    -Még Zayn vitt el hozzá. Azt mondta, hogy nem látna szívesen Zayn mellett senkit sem, de én kivételes vagyok. Neki is van barátja. Furcsa, de nagyon jól kijövök Perrievel. Sokszor hasonlít a gondolkodásunk.

    -Mondd téged miért szeret meg mindenki rögtön elsőnek? – nevettem.

    -Ezt meg hogy érted? – lepődött meg.

    -Nézd, nem sok ember van, akit egy ex-barátnő szerethet. – nevettem.  

    -Hálistennek elmondhatom magamról, hogy én abba a nem sok emberek közé tartozok. – mosolygott.

    -És hogy bírod, hogy nem látod?

    -Egész jól. Beszélünk telefonon. Már kezdek hozzászokni, hogy távol van és tudom, hogy egyszer úgyis hazajön. Hogy mindannyian haza jönnek.

    -Igen, ebben én is reménykedek. – mondtam.

    -Na de ne szomorkodjunk. Szerinted jó az a hinta még? – mutatott az öreg hintára.

    -Hát ránézésre nem tudom megállapítani. – mondtam. Ravaszul összenéztünk, majd nevetve indultunk el a hintához. Sikeresen beleültünk, majd a rémisztőnek hangzó nyikorgás ellenére a hinta remekül működött.

    Tovább hülyéskedtünk és megbeszéltünk minden fontosabb dolgot, amit elhalasztottunk az évek folyamán. Fel sem tűnt, hogy mennyire hiányzott már az én kedvenc unokatesóm. Természetesen mindent elmesélt Zaynről és boldogan hallgattam végig milyen beleéléssel beszél a barna hajú fiúról.

   Már kezdett sötétedni, de még semmi kedvem sem volt menni. Emily már vagy 10-re nézte meg a telefonját, ami már kezdett kicsit zavarni.

    -Kinek a hívását várod? – kérdeztem tőle, mikor újból előkapta a telefonját.

    -Miből gondolod, hogy hívást várok? – kérdezte megijedve.

    -Mivel állandóan a telefonodat lesed. – mutattam rá.

    -Ja, Zayn hívását várom. – mondta, mikor pont elkezdett pityegni a telefonja. Kinyomta azt, majd rám nézett mosolyogva. – Mehetünk?

    -Persze. Nem veszed fel?

    -Nem, majd otthon visszahívom őt.

    -Jólvan. – mosolyogtam.

   Mivel nem volt hosszú az út, hamar hazaértünk. Már kint koromsötétség volt, így arra számítottam, hogy a házban bent égni fognak a lámpák, de e-helyett csak sötétséget láttam kintről. Danielle elment volna aludni? Nem, biztos, hogy nem.

    -Mindjárt megyek én is. – szólalt meg mögülem Em. Egy aprót bólintottam, majd kinyitottam az ajtót. Bent teljes sötétség fogadott. Itt meg mi történt? Bentebb lépkedtem, majd bezártam magam mögött az ajtót. A lámpához mentem, de útközben belerúgtam valami keménybe. Ijedve kapcsoltam fel a lámpát és meglepődve néztem a földön lévő két bőröndöt és azt az egy hatalmas méretű utazó táskát. Danielle menne valahova? Már kezdtem teljesen bepánikolni, mikor az utazótáskát elnézve, kezdett az ismerősé válni.

   -Harry? – motyogtam, majd elindultam a nappali felé, ahol senkit sem találtam. – Harry? – szólaltam meg most már magabiztosabban, mint az előbb.

   -Itt vagyok. – jött a válasz a hátam mögül. A kezemen is felállt a szőr, mikor meghallottam a hangját. Már hónapok óta csak telefonon hallottam, most pedig mintha csak álmodtam volna. Óvatosan fordultam hátra. Harry a csomagjai mellett ált egy fehér pólóban és egy fekete nadrágban, amit felhajtott a bokája felé. Féloldalas mosollyal fürkészte az arcom. Nem akartam hinni a szememnek. Ledermedve álltam a nappaliba. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.

   Hirtelen elkezdtem szaladni felé, és mint egy mágnes a hűtőre, úgy tapadtam hozzá. Ráugrottam, a kezemet pedig átfontam a nyaka körül. A könnyeim leperegtek az arcomról, rá Harry pólójára. Beszívtam megszokott illatát, amit már olyan régen nem éreztem. Elkezdtem sírni, Harry pedig még szorosabban ölelt magához. Arrébb húzódtam tőle és a számat az övére tapasztottam. Beletúrtam a göndör hajába, de most nem olyan volt, mint régen. Az egész, mintha le lett volna vágva. Még mindig sírtam. Eltávolodtam tőle és alaposan megnéztem őt. A haja tényleg teljesen más volt. Oldalt rövidebb volt, felül pedig már nem lógott bele a haja a homlokába. Nem tudom, hogy hogyan csinálja, de még jobban nézett ki.

    -Mit keresel itt? – kérdeztem tőle mosolyogva, letörölve könnyimet.

    -Szép… ennyire örülsz nekem? – kérdezte azzal a dörmögős, rekedtes hangjával.

  Ismét átöleltem és szorosan húztam őt magamhoz. Nem tudom mennyi időre és hogy miért jött haza, csak azt, hogy most itt van velem végre és nem akarom elengedni. Egy puszit nyomott a fejem tetejére, majd szorosan magához ölelt.

    -Elmaradt Németországba a fellépés, mert valami balhé volt az országban így Paul nem engedett minket odamenni. Négy turné állomás volt ott, így több szabadnapot kaptunk most.

    -Mennyit? – kérdeztem a mellkasába beszélve.

    -Úgy néz ki, hogy egy hétig itt leszek. Talán plusz pár nap, de mínusz az nem lesz. – suttogta. – Nem bírtam már nélküled. Szörnyen hiányoztál! Szeretlek Daisy!

    -Kérlek mondd még egyszer! – sírtam el magam boldogságomban. Végig simított a hajamon, majd óvatosan eltolt magától és lentebb hajolt, hogy a szemünk egy szintbe kerüljön.

    -Szeretlek Daisy Conett, mindennél jobban szeretlek! – mondta, mélyen a szemembe nézve. Arca közeledett felém, majd a száját lágyan rátapasztotta az enyémre. Én átfontam a nyaka mögött az ujjaimat így közelebb húzva magamhoz. Ajkai szétváltak, csakúgy, mint az enyém és mohón, csaknem kiéhezve csókolt tovább. A kezem a nyaka mögé vándorolt, majd átfűzte az ujjait az enyém közt és a kezeinket a testünk mellé helyezte. Szorosan szorította meg a kezem, amit egyáltalán nem bántam. Miután abba hagyta a szám felfedezését ismét magához ölelt.

   -És a többiek? Ők nem jöttek haza? – kérdeztem.

   -De, mindenki itthon van már. A többiek rögtön engem hoztak ide, majd mentek tovább. Emily jól végezte a munkáját.

   -Hogy mi? – néztem rá meglepetten.

   -Így van dinka. – szólalt meg Danielle mögülem, ami igazán meglepett.  – Azért volt ma ez a nagy vágy a mehetnékségre. Azért bujkáltam előled ilyen sokáig. Minden el volt tervezve.

   -Oh, hogy. – ráztam meg a fejem. – Utállak titeket! – könnyeztem be megint. Felnéztem a nevető Harryre, aki még mindég engem bámult.  

   -Kimegyek Emilyhez. – mondtam nekik, majd mikor elindultam földbegyökerezett a lábam és visszapillantottam Harryre.

   -Nyugodtan menj, nem fogok eltűnni. – mosolygott angyalian. Kissé elpirultam, majd kiléptem az ajtón.

    Emily, mintha felszívódott volna. Furcsállva mentem hátra, majd mikor megláttam őt és Zayn a hintaágyba kissé meglepődtem. Emily a fejét Zayn vállán támasztotta, miközben a fiú Emily és az ő összefűzött ujjaival játszadozott. Nem akartam őket zavarni, ezért csak vigyorogva mentem vissza Harryhez és Danihez.  Mikor beléptem az ajtón megnyugodva láttam, hogy Harry még mindig ugyan ott állt. Körül néztem, majd mikor megláttam a kanapén hempergő Daniellelt mosolyogva fordultam vissza Hazzához.

    -Azt nem mondtad, hogy Zayn is itt van. – mondtam neki.

    -Nem kérdezted. – nevetett. – Mindenki meglepődött, mikor megkérte a fiúkat, hogy vigyék haza a cuccát és rakják ki őt is itt. Én természetesen rögtön mellé álltam és megérettem.

    -Te is tudsz róluk? – kérdeztem meglepődve.

    -Igen, de csak én. – mondta. – Segítesz bevinni ezeket? Csak nem kéne itt hagyni az út közepén.

    -Persze. – mondtam, majd az egyik bőröndért nyúltam és elkezdtem húzni az a szobám felé. Leraktam az egyik sarokba, majd már pont, hogy fordultam volna vissza, Harry jelent meg az összes többi cuccát magával hozva. – Úristen, meg fogsz szakadni.

    -Cipeltem már nehezebbet is. – nevetett, majd lerakta a bőrönd mellé a többi holmiját.

   Leültem az ágyra és vártam, amíg Harry is leül mellém. Közelségétől rögtön felgyorsult a szívverésem. Egy hatalmasat ásított, majd miután abba hagyta, csak most tudtam felfedezni, hogy mennyire fáradt az arca. Szeme alatt sötét karikák húzódtak, arca sápadt volt és beesett.

    -Szeretnél aludni? – kérdeztem tőle.

    -Szeretnék valami mást csinálni. – kacsintott. – De nem akarom lejáratni a férfiasságom, szóval igen, lehet, hogy jobb lenne aludni. Persze te nyugodtan menj még ki a többiekhez. – mosolygott, majd adott egy puszit az arcomra.

    -Semmit sem szeretnék, csak veled lenni. – suttogtam. Egy hatalmas mosollyal nézett rám, majd felállt és kibújt a nadrágjából. A pólóját magán hagyta, majd leült az ágyra. Én is követtem a példáját és belebújtam a pizsamámba, ami nekem egy tényleges pizsama volt. Felkapcsoltam az éjjeli lámpámat, majd leoltottam a nagylámpát és megigazítottam az ágyat. Bebújtam, majd megvártam, amíg Harry befekszik mellém. Azonnal hozzám simult, az egész teste szorosan az enyémhez préselődött. Az oldalamra fordultam és Harryt magamhoz ölelve, rátettem a fejem a mellkasára. Ő megint adott egy puszit a hajamba, majd elkezdte birizgálni az egyik hajtincsemet. Még közelebb bújtam hozzá, az egyik lábam kényelmesen átlendítettem a lábain. Megint rám tört az az érzés, hogy sírni tudnék, amit nem sokkal később teljesen átvett az álmosság. A lámpához nyúltam és egy egyszerű mozdulattal az egész szobába sötétséget csináltam. Addig helyezkedtem, amíg el nem értem Harry ajkát. Óvatosan megcsókoltam, amitől egy aranyosat sóhajtott. Adtam egy puszit a nyakára, majd visszafeküdtem a világ legjobb párnájára: a mellkasára. Kezével a hátamat simogatta, majd közelebb bújt hozzám. Szokásos illata megint megcsapta az orrom, amely olyan volt számomra, mint a drog. Szükségem volt rá, csak úgy, mint egy drogfüggőnek a napi adagjára.

   -Ugye, ha felkelek, még akkor is itt leszel? – kérdeztem álmosan. – Olyan, mintha ez egy álom lenne.

   -Megígérem, hogy itt leszek! Holnap mindent elmondok és elmesélek.

   -Nagyon szeretlek Harry!

   -Én is Daisy. Nagyon szeretlek!  

Figyelem! :)

  Kedves blog olvasók/látogatók! :)
  Örömmel látom, hogy a látogatóim száma szépen növekszik. Köszönöm szépen! :)  Szeretnék kérni egy szívességet. Jó lenne, ha véleményt, kommentárt írnátok a részek alá (vagy akár ez a felhívás alá is)! Nagyon sokat jelentene nekem, hiszen igazán érdekel mi a véleményetek az "irományomról". :) Kitettem minden rész alá egy olyat, hogy "Tetszett" vagy "Nem tetszett", amire csak rá kell kattintanotok, így akár ígyis tudtok jelezni felém véleményeiteket. Előre is köszönöm nektek, és ha kapok valami visszajelzést hozom is a következő részt!  ;)  ❤❤

30. rész " Váratlan Vendég "

                                                                    Emily 

   A táncparkett közepén álltam, Zayn-el az oldalamon. Már több mint két számot táncoltunk végig, amitől már kezdett teljesen melegem lenni. Beletúrtam a hajamba, majd szétnéztem az emberek sokasága közt. Furcsa volt így, teljesen ismeretlen emberek közt lenni. Igaz, a mellettem tomboló fiú, ismerős volt számomra, de más senki. Még egyetlen egy ember sem.  Egy bérelt helyiségben voltunk, ami hatalmas volt, de még így is teljesen megtelt. A "színpadon" egy fiú keverte a zenéket, ami viszonylag jónak is minősült. Egy dolog van, amit mindennél jobban szeretek. A zene. Már kiskorom óta foglalkoztat ez a téma. Tehát, nagy elvárásom van e téren. A lufik, a rengetek konfetti és az asztalokon lévő poharak és üvegek, mind, a diszkó gömb fényében pompáztak. 

    -Baj van? – kiabálta túl a zenét Zayn. Belenéztem sötétbarna, most csaknem feketének látszó szemeibe, amitől egy kicsit zavarba jöttem. Megráztam a fejem, majd elkezdtem magam legyezni.

    -Csak meleg. – nevettem. Elmosolyodott, majd megfogta a kezem és elkezdett húzni maga után. Kikerültük a táncoló tömeget, majd az asztalokhoz mentünk, amely a terem másik végében volt. Zayn pár haverja ült ott és a sörüket iszogatva beszélgettek. Néhányuk elmosolyodott, mikor meglátták barátúkat. Érdekes érzés lehet, hogy a régóta ismert barátod, már olyan híres világsztár, hogy találkozni sem tudsz vele. Zayn mesélt már erről a dologról. Hogy milyen érzés megszűntetni a családdal és a barátokkal lévő kapcsolatot, csakis a karrierje miatt. Szörnyű dolog lehet, sőt igazából bele sem merek gondolni.

   -Ki mehetünk? – nézett rám Zayn, mire bólintottam. – Ti jöttök? – kérdezte a barátaitól.

   -Hideg van… - szólalt meg az egyik, akinek sajnos már akkor elfelejtettem a nevét, mikor bemutatkozásnál kimondta. Zayn átnyúlt az asztal felett, a székemen lévő kabátomért. A kezembe adta, majd megvárta, amíg felvettem. Ő is magára kapta a fekete kabátját, majd elindultunk a kijárati ajtó felé.

   Kint, hideg volt és sötétség, amit nem bántam. Nagyon jól esett a hideg levegő. Kint az ajtó előtt pár ember nevetgélt és beszélgetett, miközben a cigijüket szívták. Zayn tovább ment a tömegen, mire felhúzott szemöldökkel követtem.

    -Zayn? – kérdeztem a fiút, aki megkerülve az épületet ment tovább.

    -Gyere!

   Csendesen követtem a magas fiút, aki úgy fél fejjel volt tőlem nagyobb. Jól esett a hideg, de már kezdtem úgy érezni, hogy lefagynak az ujjaim, ezért eldugtam őket a kabát zsebembe. A jéghideg szél szörnyen fújt, felkapta a földön lévő kevés havat, ami megmaradt. Fogalmam sem volt, hogy hova megy Zayn, de reménykedtem, hogy már nem kell sokat menni.

   Nem sokkal később Zayn megállt előttem, amit természetesen nem vettem észre, így majdnem neki mentem. Belesóhajtottam a háta közepébe megkönnyebbülésként, amitől hátra fordult és lenézett rám. Felemeltem a fejem, belenéztem sötét szemébe, amit csak a hold megvilágosításában láttam.

   -Nagyon fázol? – kérdezte, miközben a zsebébe turkált. Megráztam a fejem, majd a kezem után nyúlt, összekulcsolta az ujjait az enyémmel és elkezdett húzni maga után. Meglepődve követtem, majd mikor megláttam egy kanapé szerűséget elmosolyodtam. Zayn leült, engem pedig maga mellé rántott. Az ülés kényelmes volt és meleg, tehát előttünk már felfedezte valaki ezt a helyet. Egyetlen baj volt, még pedig az, hogy szűkös volt a hely. Zayn iszonyatosan közel volt hozzám. Zavarba jöttem tőle, ami a még mindig összekulcsolt kezünknek is köszönhető. Zaynel a kapcsoltunk eléggé zavaros. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy a barátok vagyunk, a másikban pedig az egész olyan félreérthető. Ahogy rám néz, amiket mondd nekem, ahogy megérint. Zavarba ejtő.

  -Kérsz te is? – engedte el a kezem, amíg elővette a cigis dobozát.

  -Nem, köszi! – ráztam meg a fejem. Néztem, ahogy a szájába veszi a cigijét, majd meggyújtja a gyújtóját, megvilágítva gondterhelt arcát. Egy mélyet szippantott a nikotin szálából, majd kifújta a büdös füstöt. Sosem szerettem a cigit. Még a szagától is irtózok, így eléggé csodálkozok magamon, mikor nem rég még én is rágyújtottam. Örülök, hogy Zayn és Daisyék segítettek nekem. Ha ők nem lennének, akkor valószínűleg még mindig sírnék Rob után. Igen, egész nap jó kedvű vagyok és vidám, ám mikor lefekszek este az ágyba, sírva alszok el. Mikor felkelek, a párnám a könnyeimtől ázott. Tudtam, és teljesen egyetértettem a többiekkel, hogy Rob egy szemétláda. Tényleg az, de mégis itt van ez az érzés. Az érzés, ami azt sugallja, hogy még mindig szeretem.

   -Mi a baj? – nézett rám Zayn kíváncsian. A füstöt próbálta a másik irányba fújni, hogy még véletlenül se érezzem meg az a kellemetlen szagot.

   -Semmi. – rántottam meg a vállam, mire olyan fejet vágott, ami kimutatta, hogy egyáltalán nem hisz nekem. Elmosolyodtam. – Tényleg semmi sincs.

   -Rendben. - mondta halkan. – Nézz csak fel az égre! 

  Úgy tettem, ahogy kérte. Felnéztem, és amit láttam az gyönyörű volt. Az ég teljesen tiszta volt, így csillagok ezrei ragyogtak a hold mellett.

Megtámasztottam a fejem Zayn vállán és így gyönyörködtem tovább. Néma csendben ültünk, néha csak az elöl lévő társaság nevetése hallatszott és persze a még mindig dübörgő zene. Zayn elnyomta a cigije végét a fotel melletti hamutartóba, majd a kezét átlendítette fölöttem és átkarolt engem. Nagyon jól esett ez a gesztus. Elkezdte simogatni a karom, én pedig közelebb ültem hozzá, mert már kezdtem teljesen megfagyni.

   -Bemenjünk? Nem fázol nagyon?

   -Nem, nekem jó itt kint. A benti tömeg, meg az a hangos zene…

   -Jó. Én is inkább vagyok itt. – nevetett fel. – Tudod, a társaság… Már nem a régi. Sok ember van akit, még sosem láttam eddig. 

   -Akkor én mit mondjak?

   -Igazad van. Te nyertél. – mondta, miközben szinte biztos voltam, hogy mosolyog. – Elismerem, ez egy ritka pocsék ötlet volt idejönni.

   -Ez, nem igaz. Hiszen találkozhattál a régi barátaiddal.

   -Már velük sem olyan a kapcsolat. Megváltoztak. Vagyis helyesebben én változtam meg, amit szörnyen bánok.

   -Ezt nem kell bánnod, Zayn. – emeltem fel a fejem a válláról. Arca szomorú volt, szeme mélyen nézett ismét az enyémbe. – Muszáj voltál megváltozni! Hiszen az életed is teljesen megváltozott. Szerintem ugyanúgy szeretnek téged, ott bent a többiek, mint régen.

   -Azt gondolod? – túrt bele a hajába, ami mint mindig, most is tökéletesen állt. Érdekes, de úgy gondoltam, hogy élőbe mások lehetnek a srácok. Niall, Louis, Zayn és Liam, akiket eddig még nem ismertem. Mindannyian szinte tökéletesek. A valóságban is ugyanolyanok, mint a videókba vagy a képeken.

   -Biztos vagyok benne! – húztam ki magam magabiztosan. Zayn ahelyett, hogy elnevette volna magát, vagy akár elmosolyodott volna, szorosan magához ölelt. Elsőnek ledermedve ültem, majd visszaöleltem a most keménynek és erősnek nem nevezhető fiút. Végig simítottam a kabátja hátulját, ő pedig a nyakamba fúrta a fejét. Így ültünk egy darabig, majd Zayn elhúzódott tőlem és adott egy puszit az arcomra. Egy kicsit elidőzött az arcomon, majd egy nagyon kicsit eltávolodott. Még így is nagyon közel volt hozzám, a fejünk úgy 10 centire lehetett egymástól. Zayn szemét néztem, ami hol a szemem, hol a szám közt cikázott. Nyeltem egyet, mivel eléggé zavarba jöttem. A kezét a nyakamra helyezte, végig simítva a bőrömön. Keze forró volt, ami nagyon jól esett.

   Elkezdett közelebb hajolni, majd a száját óvatosan az enyémre helyezte. Ellenkezni akartam, de valahogy nem tudtam. Akartam, hogy megtörténjen. Egy lágy puszit adott a számra, amitől kezdtem úgy érezni magam, mint aki mentem elolvad. Egy újabb puszi következett, ami átfolyt csókba. Ajka szörnyen puha volt és lágy. Olyan óvatos volt, hogy már kezdtem úgy érezni, hogy nem is csókolóznánk. Közelebb csúszott hozzám, így a szája erősebben tapadt az enyémre. Visszacsókoltam, de már egy mohóbb csókot adtam neki, amitől felsóhajtott. Mikor a másik kezét is a nyakamra helyezte, mintha fokozatosan kezdtem volna magamhoz térni, rájöttem, hogy milyen butaságot is csinálok.

   -Zayn… - húzódtam el tőle óvatosan. A szeme még mindig csukva volt, a keze pedig mintha egy hulla keze lett volna, lecsúszott a nyakamról. – Nem kéne ezt csinálnunk.

   -Sajnálom, Em! – nézett rám bocsánatkérően. – Annyira sajnálom. Én… Nem tudom, hogy mi van velem. Az egyik pillanatban boldog vagyok, amiért egy ilyen jó barátom van, mint te. A másikban, pedig amikor rád nézek. Amikor belenézek a szemedbe, úgy érzem, hogy minden porcikám azt akarná, hogy csókoljalak meg. Én nem tudom, mit érzek veled kapcsolatba. Mikor hozzád érek, vagy éppenséggel csak rád nézek, mindig beugrik Perrie. Utálom magam, amiatt, hogy ilyen könnyedén tovább tudnék lépni.

   -Elhiszem.- én magam is tudtam, hogy ez egy szánalmas válasz, de nem tudtam mást mondani. Valahogy ugyanúgy érzek Zayn iránt, ahogy ő irántam, de ezt jobbnak tartottam nem megemlíteni neki. Láttam rajta, hogy mennyire bizonytalan magában.

   -Én tényleg sajnálom ezt az előbbit, Emily! – nézett bele teljes komolysággal.

   -Rá se ránts! – legyintettem egyet. – Tegyünk úgy, mintha meg se történt volna. Oké?

   -Rendben, bár ezt elég nehéz lesz elfelejtenem. – vallotta be.

   -Hát… - nekem is. – azt elhiszem.

   -Na jó, inkább beszéljünk valami másról. Kérdezhetek valamit? – mosolyodott el, de a szemében láttam a szomorúságot.

   -Persze.

   -Mit gondoltál rólunk, mikor elsőnek megláttál minket? – kérdezte kíváncsian.

   -Hát… nem volt valami nagy felhajtás. Nem dobtam el magam túlságosan. – mondtam közömbösséget tettetve.

   -Hogy mi? – nézett rám teljesen meglepődve. -  Találkoztál a tinilányok kedvenceivel és ezt csak ilyen nyugodtan mondod?

   -Persze. Szerintem semmi különös sem volt. Ugyanolyanok vagytok, mint a többi ember a földön – rántottam meg a vállam, majd mikor láttam Zayn ijedt arcát elkezdtem nevetni. – Na, jó csak ugratlak. Olyan jó volt látni ezt az arckifejezésedet. Szerinted, mit éreztem? Mégis csak a világ leghíresebb fiú bandájával találkozhattam. Miközben ott ültem veletek, végig azt gondoltam, hogy: Úristen, Úristen, itt ülök VELÜK! „ De nem akartam, hogy úgy érezzétek magatokat, ahogy az örült rajongókkal. Szerintem éppen az idegeitekre mennek a hét összes napján a visító és képkéregetős lányok.

   -Ez nagyon rendes tőled! – mosolygott extra nagy mosollyal. – És akkor, ha jól gondolom, te is az egyik rajongónk vagy?

   -Hát… igazából szeretem a zenéteket meg azt is, amit csináltok, de nem vagyok a rajongótok. Én általában nem vagyok egy rajongó típus. – vallottam be. Féltem, hogy most megharagszik rám, amiért én nem olyan lány vagyok, aki képes lenni akármire csakhogy találkozhasson vele, velük. De ez vagyok én és sosem hazudtolom meg saját magam.

   -Azt hiszem beléd szerettem, Emily! – nevetett. – Utálom, mikor a lányok csak azért szeretnének velem lenni, mert Zayn Maliknak hívnak. Gyűlölöm ezt az érzést!

   -Hidd el én nem azért barátkozok veled! Ugyanolyan vagy, mint én! – rántottam meg a vállam, majd elkezdtem rázni a fejem. – Na, jó. Utánam nem rohangálnak lányok és az újságírók. Nincsenek rajongói oldalaim és mondhatni melletted csak egy kishangya vagyok.

   -Ne akarj ilyen életed! Az én életem… minden csak irigylésre méltó nem. Sokan mondják, hogy bárcsak ők lennének én. Nem értem őket…

   -Te nem szereted az életed? – vontam le meglepődve a szavaiból.

   -Nem, dehogyis nem. Jobbat el sem tudnék képzelni. Azt csinálom, amit a legjobban szeretek. Egy olyan új családra tettem szert, akik nagyon közel kerültek hozzám. Rengeteget segítenek nekem. Tudod, jó érzés, hogy négy olyan fiúval vagyok összezárva, akik ugyan abban a cipőben járnak, amibe én is. Viszont a pletykák és az a sok kép, ami készül rólunk. Néha olyankor eltűnnék a föld színéről.

   -Teljes mértékben megértelek. – bólogattam.

   -Inkább beszéljünk másról! Mondjuk rólad! Te mit szoktál csinálni? Mi az, ami érdekel?

   -A zene. – válaszoltam egyszerűen.

   -Tényleg? – lepődött meg, mire bólintottam. – És játszol valamilyen hangszeren?

   -Gitáron és zongorán. Régebben pedig tanultam furulyázni még a suliba, de az nem tetszett, szóval azt csak egy kicsit tudok.

   -Huh, gondolom, hogy jó hangod van.

   -Honnan veszed? – húztam fel a szemöldököm. A hangom, mondhatni, tényleg nem rossz. Régen mindenki mondta, hogy menjek versenyekre, de én féltem, hogy nem vagyok elég jó. Rengeteget éneklek, de általában csak úgy, amikor egyedül vagyok és nem hal senki sem.

   -Mert aki zenél, annak jó hangja van. Lemerem fogadni, hogy gyönyörű hangod van. A beszédhangod is csodás.

   -Valóban? – néztem meglepetten. Ezt még sosem mondták nekem ezelőtt.

   -Igen. Énekelnél nekem valamit? – nézett rám kiskutya szemekkel.

   -Nem. – nevettem. – Biztos, hogy nem fogok énekelni. Főleg nem egy olyan embernek, akinek ezerszer jobb hangja van nálam.

   -Jó. De hidd el, hogy meg foglak énekeltetni! – mondta teljes komolysággal, amitől megijedtem.

   -Ó-ó. Ezt, hogy érted?

   -Én a te helyedben énekeltem volna. De te tudod…

   -Na, jó Zayn. Utállak! – bokszoltam egyet a vállba.  

   -Szerinted, hogy sikerült Harry meglepetése? – gondolkoztam el.

   -Biztos vagyok, hogy jól. Az a gyerek nagyon szereti az unokatesódat! – mosolyodott el.

   -Igen. – bólintottam. Harry ma az egész napját, - a másnaposságát felre téve – szervezte Daisy meglepetését. Liam házában lévő egyik titkos szobát díszített fel és vett neki egy gyönyörű karkötőt, amit meg is mutatott. Annyira szép volt, hogy még a sírás is rám jött. Kezdem úgy érezni, hogy engem sosem fog egyetlen fiú sem úgy szeretni, ahogy Harry Daisy-t.

   -Tudod, kezdem irigyelni őket. Meg Danielléket. Olyan jó látni, hogy mennyire boldogak. Harry és Daisy pedig egyszerűen imádják egymást. Még régebben, mikor Daisy szakított Harryvel láttam szegény lányt. Nagyon durva volt. Azt hittem, hogy sosem lesz boldog és erre nézd meg. Újra egymásra találtak. Néha gondolkozok, hogy talán Rob-al megint összehoz a sors. De úgy hiszem, hogy már annak teljesen vége.

   -Feltehetek egy kérdést? –nézett rám. Bólintottam. – Még mindig szereted őt, igaz?

   -Igen. – sütöttem le a szemem és éreztem, hogy a könnyeim ismét összegyűlnek. Nem szerettem róla beszélni.

   -De mégis, miért? Hiszen megbántott… Nem érdemli meg.

   -Mert SZERETEM. Ő nem ilyen volt régen. Fogalmam sincs miért viselkedett így. Neki nehéz múltja van. A szülei már régebben meghaltak, így az egyik rokonánál lakik, aki alkoholista. A suliban mindenki oda volt érte, mert nagyon helyes, de ő mégis mindenkit eltaszított magától. Aztán mikor egyszer véletlenül összetalálkoztunk akkor elkezdtünk beszélgetni. Mindent elmondott magáról és én is magamról neki. Szeretem őt. Még mindig. Ő egy jó ember.

   -Össze tudnál vele jönni még egyszer? – kérdezte Zayn.

   -Nem. – válaszoltam egy kis szünet után. –Amit tett, azt nem tudnám megbocsátani neki.

   -De képes lennél rá igaz?

   -Sajnos igen. – vallottam be, majd letöröltem az egyik kihulló könnycseppemet.

   -Sajnálom! – fogta meg a kezem. Néma csendben ültünk, amit a telefonom csengőhangja zavart meg. Kihalásztam a kabátom zsebéből a készülékem, majd megnéztem ki az. Daisy.

   -Halló? – szóltam bele vidáman. Egy rövid csend következett, majd egy halk nyöszörgés. – Halló? Daisy?

   -Szia Em. Ott van Zayn? – hadarta Daisy. Felhúzott szemöldökkel néztem a mellettem lévő fiúra, aki csakúgy, mint én értetlen tekintettel nézett rám.

   -Igen.

   -Add ide! Beszélnem kell vele! – mondta idegesen.

   -Miért? Daisy, mi történt? – kérdeztem tőle.

   -Semmi. Csak add már Zaynt!

    Úgy tettem, ahogy kért és a Zayn kezébe nyomtam a mobilom.

   -Na mi a helyzet? – szólt bele Zayn mosolyogva. Az arca pár másodperc múlva teljesen komolyra váltott és tátott szájjal hallgatta a telefonba kiabáló Daisyt. Nem értettem a beszédéből semmit sem, annyira gyorsan beszélt. – Hogy mi? Na, jó ezt én nem akarom elhinni! És nem tudjátok valahogy lenyugtatni? Harry? Oké. Rendben azonnal indulunk!

   Visszaadta a telefonomat, majd felpattant a helyéről.

   -Gyere, haza kell mennünk! – fogta meg a kezem és kezdett húzni maga után. Szinte rohanva tettük meg az utat vissza, az épület elejéhez.

   -Zayn, mi történt? – kérdeztem tőle, de nem úgy tűnt, mint aki válaszolna is a kérdésemre. Hirtelen megálltam, Zayn pedig visszapördült hozzám. – Én nem megyek sehova sem!

   -Muszáj, Em. Könyörgök, gyere. Sietnünk kell!

   -Nem. Addig nem megyek, amíg el nem mondom, hogy mi történik. – mondta neki, csaknem kiabálva. Kezdtek teljesen megrémíteni. Daisy és Zayn is. Nem értettem őket. Miért nem akarják elmondani, hogy mi a baj? Érzem, hogy valami nagyon nincs rendben.

   -Kérlek, Emily, ne csináld ezt velem. Majd elmondom, de most mennünk kell. – megragadta a kezem és tovább húzott a kijárat felé.

   -Várj, bent van a táskám! – szóltam neki. – Bemegyek érte.

   -Nem, majd én bemegyek! Gyorsabb vagyok, csak maradj itt és ne mozdulj! – mondta idegesen. Mindkét öklét összeszorította a teste mellett, majd nagyokat lépve eltűnt az ajtóban. Egy perc sem telt el, már rohant is kifelé a táskámmal a kezében. Megállt mellettem és odaadta a táskámat. Elkezdett ismét sietni és meg óriáslépésekkel követtem őt, egészen a kocsijáig. Kinyitotta az ajtómat, majd a lehető leggyorsabban beszálltam és bekötöttem magam a biztonsági övvel.  

   -Zayn, te ittál, nem? – néztem a fiúra, aki már indította is az autót.

   -Csak alkoholmentes sört. – rázta meg a fejét, mire megnyugodtam.

   Rátaposott a gázra, majd már száguldott is az autópályán.

   -Elmondanád végre, hogy mi történik? – néztem rá rémültem. Most végre rám nézett, majd halványan elmosolyodott, amitől kezdtem egy kicsit megnyugodni.

   -Majd meglátod. Tudod, ha most olyat fogok majd tenni, amit nem akarnál, előre sajnálom! – kapcsolta be a fűtést a műszerfalon.

   -Zayn! Kezdesz megijeszteni! – néztem rá, miközben a kezem ökölbe szorítottam. Egyszerűen nem tudtam már mire gondolni. Mi történhetett? Mitől lett ilyen idegeges Zayn? Kit kell leállítani? A kérdések sokasága kavargott a fejembe, miközben már kezdtem teljesen szétrobbanni az idegeskedésbe.

   Befordultunk abba az utcába, ahol Daisy lakott, majd Zayn szinte villámsebességgel fékezett le a ház előtt. Kikapcsoltam az övemet, majd kipattantam a kocsiból.

   Az ajtó előtt három embert láttam. Daisy-t és Harry-t rögtön felismertem, viszont a harmadik személy, aki a földön ült, takarásban volt. Oda siettem hozzájuk, Zayn pedig végig mögöttem jött.

    -Daisy, mi történt? Zayn nagyon ideges lett. Mi a baj? – kérdeztem tőle aggódva, mire mindketten hátra néztek. Daisy sajnálkozva nézett rám, Harry pedig idegesen Zayn-re. Felhúzott szemöldökkel néztem a többieket, majd a fejemmel ráböktem a "bújtatott" illetőre. – Ki az?

   Senki sem válaszolt, hanem csak arrébb álltak, így megmutatva azt a személyt, akit semmi féle képen sem akartam látni. Barna haja teljesen kócos volt. Szeme könnyektől csillogott, tekintetéből sütött, mennyire részeg. Egy szakadt farmert viselt, a már számomra jól ismert fekete téli kabátjával.

    -Mit keres Ő itt? – kiabáltam idegesen, Daisyre és Harryre nézve. Zayn szinte azonnal ott termett mellettem, mintha ezzel támogatna engem. Rátekintettem egy pillanatra, majd vissza Robra. Szinte gyűlölettel tekintett Zaynre.

    -Mikor jöttünk, már itt volt egy üveg whiskey-el a kezében. Itt kiabált, a szomszédok pedig már hívni akarták a rendőrséget. Azzal fenyegetőzött, hogy ha nem hozatlak ide, akkor tovább folytatja, akár egész álló este. Nem akartam, hogy ezt a szerencsétlent elvigyék a rendőrök. Sajnálom, Em! – mondta szomorúan Daisy, majd beletúrt a hajába.

   Felsóhajtottam, majd erőt vettem magamon és elhaladva Harry-ék mellett, megálltam Rob előtt. Végig nézett rajtam, majd belenézett a szemembe. Az emlékek szinte tornádóként seperte végig a fejemben. Eszembe jutott a találkozás, az éjszakába húzódó beszélgetések az első csókunk, ami mind szép volt és jó, de valahogy mindig az utolsó emlék ugrott be a fejembe. Amikor megcsókolják egymást azzal a lánnyal, akivel lefeküdt. Éreztem, hogy az összes bátorságom elmegy, csak egyetlen egy pillantásától is, ezért inkább ránéztem az üvegre, amit szorongatott a kezében.

    -Mégis mit keresel itt? – kérdeztem tőle, meglepődtem, hogy a hangom milyen magabiztos volt. Feltápászkodott a földről, megtámasztva magát a lépcső melletti alacsony korlátban. Lassan, ügyetlenkedve, mégis teljes magabiztossággal indult el felém, majd megállt úgy egy fél méterrel előttem. A kezét kinyújtotta, majd rátette a vállamra.

    -Azért, mert szeretlek! Emily, én nem tudlak elfelejteni. Állandóan csak te jársz a fejembe. Nem tudlak egyszerűen elfelejteni. Kérlek, bocsáss meg nekem!

    -NEM! – formáltam jól hallhatóan a számmal a válaszom. – Nem fogod megbocsájtani.

    -De hiszen szeretsz engem!

    -Már, nem Rob. – hazudtam. – Én már nem szeretlek téged!

    -Azért a fiúért? – bökött a hátam mögé, Zaynre. Olyan utálattal nézett rá, hogy kezdtem megijedni, hogy neki támad.

    -Nem, nem azért a fiúért. Itt egyedül magadnak köszönheted, hogy utállak.

    -Oh, szóval utálsz? – nevetett fel. – Az utálás az szexi dolog egy lánytól.

    -Fogd be!

    -Oh, milyen vadóc lettél hirtelen. Úgy emlékszem a múltkori estnél nem voltál se szexi, se vadóc. – mondta gúnyosan, ami egy pofonnal ért fel.

    -Egyáltalán mit keresel itt, ha csak próbálsz megalázni?  Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem idegesen.

    -Nem volt túl nehéz rájönnöm. Már volt egy beszélgetésem Daisyvel telefonon. Így nem volt nehéz rájönnöm, hogy itt vagy. – rántotta meg a vállát, majd átnézett a vállam fellett és rákacsintott Daisyre.

    -Tűnj el innen, Rob! Senkinek sincs itt szüksége rád! – mondtam neki könyörögve, hátha végre békén hagy és elmegy. Elmosolyodott, amiből tudtam, hogy nem áll szándékában távozni.

    -Én nem akarom elhinni, hogy már nem szeretsz. Hát nem emlékszel, mikor a suliba elsőnek találkoztunk? Az első csókra? – közelebb lépett hozzám, majd a fülemhez hajolt. – Még mindig érzem a nyelved a számon. – suttogta, miközben egy apró csókot adott a fülemre, amitől akaratlanul is felállt a szőr a hátamon. A közelsége szörnyen összezavart.

    -Fejezd be! – figyelmeztettem. Ellöktem magamtól, mire ravaszul elvigyorodott. Egy mély levegőt vett, majd újra szóra nyitotta a száját.

    -Mikor Lily-vel játszottunk és mikor elmentünk ketten sátorozni. Mikor elsőnek mondtuk egymásnak, hogy szeretjük egymást. – tudtam, hogy direkt mondta ezeket az emlékeket, ugyanis azt akarta, hogy szenvedjek. Meg is történt. Éreztem, hogy kezdek ismét rosszul lenni. A mellkasom szúrt, ahogy próbáltam erősnek látszani. A szemembe gyülekeztek a könnyek, ami pislogva próbáltam magamban tartani. – Mi az nem csak mégis hiányzok?

    -Nem. – mondtam neki keményen, de a hangom az utolsó pillanatban elcsuklott. Felpofoztam volna magam, amiért gyengének mutatom magam előtte.

    -Még visszajöhetsz hozzám. – lépett közelebb. Végig simított az arcomon. – Még minden lehet olyan, mint régen.

    -Én soha nem fogok vissza menni hozzád, te gyökér! – kiabáltam a képébe. – Undorodom tőled. Nem értem, hogy hogyan tudtam veled lenni eddig. Egy seggfej vagy, Rob! Egy kibaszott seggfej!

    -Oh, igazából magamat sem érem. Egy ilyen fiú, mint én. A suliból az összes lányt megkaphattam volna, de én veled szerencsétlenkedtem. És még csak dögös sem vagy. Nem is értem magam.

     -Mégis, hogy képzeled ezt, Rob? – jött oda mellém Daisy. Undorodva nézett végig Rob-on, aki megnyalta a száját és úgy vizsgálgatta tovább az unokatesómat.

     -Ez nálatok családi vonás vagy mi? Mindketten szörnyen vadak vagytok. Ez tetszik.

     -Hogy mit mondtál? – kiabált rá Daisy, akit Harry próbált megnyugtatni.

     -Akkor mégis miért voltál velem? – kérdeztem tőle, de már nem bírtam vissza tartani a sírásom. Ennyire még sosem bántottak meg. Azt hittem, hogy szeret engem.

     -Úgy gondoltam, de könnyen bedőlsz nekem és hát nézd meg, el is találtam. – nézett végig rajtam.

     -És akkor miért nem hagytál ott? Muszáj voltál kínozni?

     -Hidd el Kiscsillag, nem csak te voltál nekem!

     -Ne Hívj Így! – mondtam hangosan, könnyimet szabadon engedve.

     -Rengeteg lány meg volt már nekem. Amy csak ráadás volt. Ne tudd, meg milyen jó volt az ágyban. Olyan vadmacska volt, amilyen te is lettél volna. Mondjuk akkor te a gyáva nyuszi szerepébe bújtál. A többi lány, pedig… MIND jobban voltak, mint te. Ők olyan… Nem voltak ilyen egyszerűek, mint te.

   Összeszorítottam a fogam, majd egy egyszerű lendítéssel pofon vágtam. Az önelégült vigyor eltűnt az arcáról, meglepődve fogta meg a kezével a már most vöröslő arcát.

     -Tűnj el az életemből! Gyűlöllek! Soha többé nem akarlak látni! Csalódtam benned. Takarodj el innen! MOST! – kiabáltam, miközben a könnyek patakokként ömlöttem az arcomból. – Kérlek, menj el!

   Elindultam az ajtó irányába, de valaki megfogta a kezem és visszahúzott. Daisy volt. Nem mondott semmit, csak magához ölelt. Az arcomat elbújtattam a hajába, mintha ezzel eltűnne a közelemből Rob.

     -Még Amy is jobban üt! – nevetett fel Rob, mire utálattal néztem rá.

   Zayn szinte mintha felrobbant volna, oda sietett Robhoz és bevert neki egyet. Összerezzentem az ütés közben, majd mikor láttam, hogy Rob orrából előbukkan a vér, megijedve néztem Zaynre.

    -Kell még, haver? – kérdezte Zayn üvöltve Rob arcába. Harry rögtön oda sietett a barátjához, azt elrángatva a részeg fiútól. Zayn idegesen követte Harryt, majd eltűntek a szemem elől.

    -Gyere, menjünk be! – mondta Daisy.

    -De, Zayn! – kezdtem el sírni.

    -Nyugodj meg! Harry biztos nem engedi haza ilyen állapotban. – nyugtatott Daisy. Bólintottam neki, majd elindultunk befelé. Segített levenni a kabátomat, a cipőt pedig lerúgtam magamról.  Nem akartam elhinni, ami az előbb történt. A fiú, akit még mindég szeretek, jól átvert. Tudtam, hogy részeg volt, de azt is, hogy igazat beszél. Én egy senki voltam számára. Egy SENKI.

    -Menj és fürödj le! – mondta Daisy kedvesen. – Jobb lesz, hidd el!

    -Mennyi az idő? –kérdeztem tőle két szipogás közt.

    -Negyed 12. Miért?

    -Mert szilveszter van, és nem szeretném elrontani. – ráztam meg a fejem.

    -Oh, Em! – ölelt át. – Menj és készülj! Itt vagyok neked, bármikor. Tudom, hogy most nem tudok segíteni, de ha bármikor beszélni akarsz, csak egy szó és megyek!

    -Köszönöm, Daisy!

  Még egyszer megölelt, majd bementem Daisy szobájába. Megtöröltem a szemem, majd felkapcsoltam a lámpát. A bőröndömhöz siettem és kivettem belőle egy piros melegítő szerelést, egy fehér trikót és természetesen fehérneműt. Átsiettem a fürdőbe, majd sírva levettem magamról a ruhámat, felfogtam a hajam és beálltam a zuhanyzó kabinba. Jól esett magamra engedni a forró vizet. „Mind jobbak voltak, mint te" Ismét sírni kezdtem, majd elzártam a csapot és a törölközőért nyúltam, amit már kikészítettem. Gyorsan megtörölköztem és felvettem a ruhámat. A szennyesemet a szennyes tartóba dobtam, majd nem törődve a mellettem lévő tükörrel, elmentem előtte és kinyitottam az ajtót. Meglepődtem, mikor Zayn pár centire állt az ajtótól. Bezártam magam mögött az ajtót, majd leoltottam a villanyt.

   -Köszönöm szépen! – suttogtam neki, és közben a karján lévő tetoválást néztem. – Jól van a kezed?

   -Az nem fontos. Az jobban érdekel, hogy Te jól vagy-e.

   -Minden oké. – rántottam meg a vállam, majd elkezdtem újra sírni. – Az a fiú, akit szerettem, most mondta el, hogy végig csak kihasznált és manipulált. Végül is. Jobb nem is lehetne.

   -Rob egy paraszt! Nem érdemel meg téged! Ő nem érdemel meg téged. – ölelt át, mire szorosan fontam át a karom a hátán.

   -Mégis ki, ha ő nem?

   -Azt nem tudom. Nem ismerek egy olyan embert sem, aki egy ilyen gyönyörű és jó lányt megérdemelne. – suttogta a fülembe. Még közelebb öleltem magamhoz, ő pedig egy puszit nyomott az fejem tetejére, majd a hátamat simogatva próbált megnyugtatni, ami jelen pillanatban lehetetlennek tűnt számomra.

                                                                     


                                                               
                                                                          Daisy

   Úgy gondolom ez életem legrosszabb szilvesztere. A barátom testvére kikészített, az unokatesóm megállás nélkül sír, Harry pedig egy számára idegen fiú arcát jegeli. Igen, ugyanis Rob arca a kétszeresére dagadt Zayn ütésétől. Mivel nem hagyhattuk az utcán ezért behoztuk a konyhába. Harry pedig most kiélvezte, hogy szenved Rob, mert minden egyes mozdulattal, hogy felemelte a fagyasztott borsót, erősebben rakta a fiú arcára, aki minden alkalomkor felszisszent.  Harry rám mosolygott, majd ott hagyva a fiút, megkerülte az asztalt és egy apró puszit nyomott a homlokom közepére.

   -Istenem, csak lenne már vége ennek a szerencsétlen napnak! – ráztam meg a fejem. Már Harry éppen mondani akart valamit, amikor hirtelen kopogást hallottunk. Elindultam az ajtóhoz, majd kinyitottam. Liam, Danielle és Niall állt az ajtóban.

   -Hát, ti? – néztem őket meglepődve, miközben pár pezsgő kíséretével beléptek az ajtón.

   -Nem bírtunk nélkületek! Féltettelek, hiszen láttam mennyire kiborultál. Liam is itt akart lenni. Niall pedig szörnyen érezte magát, így felhívott, hogy találkozhatnánk-e.

   -Oh, istenem miről maradtatok le. – fújtam ki a levegőt. – És ki most a házigazda?

   -Andy. – forgatta a szemét Liam.

   -Legalább neki jó estéje van. – mondtam.

   -Itt van Zayn? – kérdezte Niall miközben megölelt.

   -Igen. Emilyvel van. – mondtam, mire mindhárman tátott szájjal néztek rám.

   -Hogy mi? – kérdezte Liam.

   -Nem úgy.

  Danielle elindult a konyha felé, amit teljes nyugalommal néztem. A fiúkkal lassan követtük őt, majd összerezzentem, mikor Danielle felsikított.

   -Jézusom. Ez meg ki? – fordult hátra rémültem Danielle.

   -Emily régi barátja. Mikor hazajöttünk itt volt a ház előtt. Szóltam Emilyéknek, hogy jöjjenek haza, majd mikor ideértek Rob neki támadt Emilynek. Olyan undorító dolgokat mondott neki, hogy Zayn bevert neki egyet. És ugyebár nem hagyhattam kint. – próbáltam röviden elmagyarázni.

    -Hol van Emily? – kérdezte aggódva Liam.

    -Elment fürdeni, de szerintem már kijött és Zayn-el van.  – mondtam neki, mire Danielle elindult a fürdőszoba felé.

  Beszélgettem egy sort a fiúkkal, majd ránéztem az órára, ami 11: 55-t mutatott.

    -Úristen. 5 perc van, skacok! –sikítoztam, mire mindenki megjelent. Emily kedvéért átmentünk a nappaliba, majd a fiúk szuper gyorsasággal elkezdték kibontani a pezsgőket. Teleöntötték a poharakat, majd mindenki kezébe adtak egyet. Harry megállt mellettem és a szabad kezével, átkarolta a derekam. Közelebb húzott magához, majd egy lágy csókot nyomott a számra.

    -És… 5… 4… 3… 2… 1 – kezdte el Niall ordítani, mire még Emily is elmosolyodott.

    -BUÉÉÉK! – kiabálta mindenki egyszerre. Harry megcsókolt, majd megitta a pohara tartalmának a felét. Én is úgy tettem, Emily pedig már a második pohara tartalmát gurította le a torkán. Hagytam. Tudtam, hogy ez nem old meg semmit sem, de legalább nem sír és szomorkodik.

    -Mehet a partiii? – kiabált Liam, miközben bekapcsolta a hifi rendszert és max hangerőre tekerte. A többiek egyszerre kezdtek el tombolni, mire én és Harry bementünk a szobámba.

   Bezártam magam után az ajtót, aztán felkapcsoltam az éjjeli lámpám. Harry lefeküdt az ágyra, én pedig mellé. Szorosan hozzábújtam, ő pedig magához ölelt.

    -Ez az év egy új kezdet Veled! – suttogta, majd lehunytam a szemem és boldogan szívtam be Harry jellegzetes és imádott illatát.